Kettős mérce
Vagy 10 évvel ezelőtt Nürnberg utcáit járva az újságosnál a telefonkártya mellé kértem egy Stürmert is. Az eladó reakciójára voltam kíváncsi. Aki nem tudná, ez egy náci lap volt. Az öregúr a kártyát és a visszajáró pénzt megvetően elém lökte, majd így szólt: „Maga vagy egy barom, vagy nem tudja, hogy az archívum arra van a templom felé.” Megköszöntem a szíves felvilágosítást, de a levéltárba nem mentem, mert jól tudtam, hogy a lap már évtizedek óta nem létezik. Már csak azért sem kapható, mert a kiadóját, Frankföld „Gauleiter”-ét (hazai viszonylatban kb. egy volt megyei pártfőtitkárnak felel meg), a szövetségesek Nürnbergben még melegében meglincselték. Nálunk a kádári akasztgatások pártlapja a legkedveltebb napilapként ünnepeltetheti magát mind a mai napig. A nemzetiszocializmus mai szimpatizánsait szigorú törvények tartják sakkban. Német és osztrák városok terein és temetőiben keresve se találhatunk horogkeresztet. Hazai kommunistáinkat semminemű retorzió nem érte. Volt KB-tagok, párt- és KISZ-titkárok, munkásőrök napjainkban előszeretettel diktálják a demokratikus normákat. Jóllehet bűntetteiket a sarló, kalapács égisze alatt hajtották végre, temetőink és köztereink kommunista emlékművein e jelképrendszer 2009-ben is megszokott látvány. Bár a tömegek ámítása, hódítás, gyilkolás és gátlástalan hazudozás volt mindkét mozgalom jellemzője, elbutított társadalmunk hihetetlen erkölcsi igénytelenségére vall, hogy míg a nácikat helyesen kiközösíti, addig a kommunista bűnözőket demokratikus vetélytársként elfogadja. A következő percekben a tudományosság igénye nélkül néhány történelmi, művészeti, irodalmi és szociológiai példa segítségével igyekszem párhuzamba állítani a két ideológiát. Célom, hogy a nemzeti- ill. nemzetközi szocializmus hevenyészett összevetéséből tűnjék ki, az egyik kutya, a másik meg eb – mindenesetre tetemes méretbeli különbségekkel.
A III. Birodalom és a Szovjetunió esetében a 30-as évek végén harmonikus partneri kapcsolatról beszélhetünk. Amikor Németország 1939. márciusában protektorátussá tette Cseh- és Morvaországot, a szovjetek részéről még egy diszkrét fejcsóválásra sem futotta. Néhány hónappal később, egészen pontosan augusztus 23-án, Hitler és Sztálin felosztotta egymás között Lengyelországot és október első napjaira kb. fele-fele arányban ténylegesen el is foglalta azt. A hódító harcokban a Wehrmachtnak 45 000 katonája esett el, míg a Vörös Hadseregnek „csak” 2600. Ez a szám azonban elegendő volt Sztálinnak ahhoz, hogy 1939 decemberében kijelentse, a szovjet-német barátság „vérrel lett megpecsételve.” Mindezt megerősítendő 2-300, addig szovjet menedékjogot élvező német kommunistát adott át a Gestaponak. 1940 júniusában a szovjet külügyminiszter elsőként gratulált táviratban német kollégájának Párizs lerohanásához. 1941 nyarára aztán gyökeresen megváltozott a helyzet, a két fenevad egymás torkának esett.
Érdekes dolog az egy tőről fakadó fasiszto-nemzetiszocialista és kommunista művészeti ízlésvilág. Nézzük meg, mit is ír a sztálinbarokkról az Akadémia Kiadó Művészeti Lexikona 1984-ben: „a szocialista realizmus a valóság hű ábrázolását tűzte ki céljául. Magáévá téve a marxista esztétika lényegét azt vallja, hogy a művészet a valóság visszatükröződése. A jelenség lényegét nem absztraktan ábrázolja, mint teszi pl. a nyugat-európai képzőművészet néhány irányzata.” Nos, a bécsi építő-rajziskolát végzett Adolf Hitler nem a marxista esztétikára, hanem a „fajilag egészséges népfelfogásra” (rassisch gesundes Volksempfinden) hivatkozva minősítette már 1928-ban elfajzott kultúrának az expresszionista, kubista, dadaista és egyéb festészetet és csüngött oly nagy áhitattal az akkortájt már igencsak retrográdnak minősülő akadémikus realizmuson. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Mussolini avantgarde iránti affinitása jóval nagyobb volt. Hisz a fasiszta novecento italiano gyökerei a 10-es, korai 20-as évek iskoláiban keresendők, pl. a de Chirico-, Carra- vagy Morandi-féle pittura metafisica-ban. Leninnek a leendő szovjet szobrászatra, az ún. „monumentális propagandára” vonatkozó 1918-as ukáza teljes mértékben megfelel majd tizenöt évvel később a Führer elvárásainak is. Ami a sztálinbarokk és a náci architektúra megnyilvánulásait illeti, a III. Birodalom sztárépítészei: Speer, Troost és March joggal pályázhattak volna a Szovjetunióban is babérokra – feltéve persze, hogy egyikük apja sem volt kulák, cári tiszt, eszer, mensevik vagy hívő –, míg Griner és Kuriko novoszibirszki, szónokiasan klasszicista Operaháza akár az Isaar partján is állhatna Münchenben. Itt meg természetesen csak úgy, ha a zsidó nevű Griner a tervrajzokhoz mellékelte volna az árjahivatal jóváhagyását is. Persze árnyalatbeli differenciák itt is voltak. Míg a nürnbergi Kongresszusi Palota előtt vagy Dunaújváros utcáin a szemlélődőt nem feltétlenül az ámulat ejti rabul, addig az észak-itáliai Brescia és Bergamo 75-80 évvel ezelőtt épült negyedei kimondottan impozánsak.
A futurizmus két meghatározó egyénisége: a fasiszta Marinetti és a kommunista Majakovszkij munkássága ékesen bizonyítja, hogy a két mozgalom között elég hasonlóság volt ahhoz, hogy az irodalomban is közös művészeti formában, hasonló ikonoklasztikus energiákra támaszkodva jussanak kifejezésre. Míg az erőszakot és pusztítást virtusnak tekintő Marinetti Velence csatornáit betemetve az észak-olasz gótika és reneszánsz eme gyöngyszeméből ipari bázist kívánt teremteni, addig a nem kevésbé szubtilis lelki alkatú Majakovszkij a Beszélgetés az adófelügyelővel a költészetről című 11 soros, Eörsi István fordította (egyben optikai élménnyel is szolgáló) versében így definiálta a poézis feladatát: „A mi nyelvünkön szólva / a rím: / hordó. / Dinamitos hordó. / S a sor: / gyújtózsinór. / Végigég a sor, / robban az utolsó szó, / s levegőbe röpíti / a várost / a sor.” (Szakavatottak zsörtölődését megelőzendő megjegyzem, hogy e fülbemászó kis költemény – bár még mindig hamisítatlan futurista jegyeket visel – valójában egy kicsit későbbi keltezésű.)
A retorika síkján is gyanús hasonlóságokat vélünk felfedezni. Hazánk első kommunista vérfürdőjének egyik meghatározó alakja, Szamuely Tibor 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján a következő beszédet intézi győri szimpatizánsaihoz: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A vértől nem kell félni. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér.” Ez az állatias hörgés feltámadás napján akár Goebbels József néhány évvel későbbi kirohanásainak prototípusaként is értelmezhető. Az öldöklés utáni beteges vágy az emberiség nagy bánatára, még évtizedekig lesz virulens. Amikor a Kisalföldön a fenti, fényes távlatokkal kecsegtető programbeszéd elhangzik, a Szovjetunióban már javában üzemelnek Lenin megsemmisítő táborai. Ezeket hívják majd 15-25 évvel később a náci Németországban KZ-eknek. Majd annak idején az auschwitzi tábor felépítésével megbízott Rudolf Höss rengeteg ötletet fog tudni meríteni a szovjet példákból.
Lehet kellemmel és bájjal lódítani, mint ahogy azt Fejes Endre vagy Goldoni hősei teszik, és lehet felelőtlenül hazudozni, mint ahogy azt a fasiszto-nemzetiszocialista és kommunista propagandagépezet csinálta. Utóbbira jó példa az 1962-es Új Magyar Lexikon, mely a ’kommunizmus’ címszó alatt a következőket írja: „1970-re a SZU túlhaladja az egy főre eső termelés és fogyasztás terén az USÁ-t. A SZU-ban lesz a legrövidebb a munkanap, a legmagasabb anyagi és kulturális életszínvonal.” Amikor a fenti idézet íródott, már közel másfél évtizede ülte torát az osztályharcos ostobaság. Ennek a rendszernek a gazdasági vázát egy olyan kalandor tákolta össze, akinek tulajdon vérei a legnagyobb nyomorban vegetáltak. Csoda-e, hogy elenyésztek a szubtrópikus Hanság citrom-ültetvényei, és hogy az ősidők óta komoly kohászati hagyományokkal bíró Dunapentele acélgyártása sem fenyegette fene mód Solingen jó hírét.
Befejezésül egy kevésbé ismert dologról szólnék. A következő adatok 2001-re vonatkoznak, tehát már 11 évvel az ún. „rendszerváltás” után járunk. A statisztikából kiderül, hogy a kommunizmust csak hírből ismerő európai polgár átlagban több, mint 7 évvel tovább él, mint az a kortársa, aki évtizedeken keresztül volt kénytelen a bolsevizmus áldásait élvezni! Hogy ne érhesse szó a ház elejét, szándékosan nem érvelek ipari hatalmakkal, egykori gyarmatbirodalmakkal, ám tudatosan vontam be a rögtönzött kis statisztikába Spanyolországot, Olaszországot és Oroszországot, mert a 36 ill. 21 évig tartó fasiszta diktatúrákra és a több évtizedes kommunista terrorra épülő nemzetgazdaságok összehasonlítása csemegének ígérkezett. Bejött. Magyarországon, Csehországban, Romániában, Lengyelországban, Szlovéniában és Oroszországban együttesen az átlag életkor 70,2 év, míg Ausztiában, Görögországban, Dániában, Norvégiában, Spanyolországban és Olaszországban átlagban 77,5 év. Bár az Osztrák–Magyar Monarchia ipari termelésének 2/3 részét Cseh- és Morvaország adta, amely így a leggazdagabb tartomány hírében állt, ennek ellenére a cseh polgár napjainkban átlagban 73,5 évet él, a déli szomszédja meg sokkal módosabb körülmények között négy évvel többet.
Ha lehet, még pikánsabb a helyzet Finn- és Észtország esetében. 1917 decemberében, néhány héttel Leninék pétervári puccsa után Finnország kikiáltja elszakadását Oroszországtól. Egy fél évvel később báró Carl Gustaf Emil von Mannerheim, volt cári főtiszt, váteszi éleslátással tiporja el a finn bolsevikok rendbontását országa déli részén. Akarva-akaratlanul Horthy Miklósra gondol ilyenkor az ember. Ám míg Finnországban 2004. december elején Mannerheimot „az évszázad finn polgárává” választották, addig idehaza a Kormányzó megítélése merőben más. Ha Mannerheim nem lép fel ilyen határozottan a vörös csürhével szemben, s az befészkelheti magát az ezer tó országába, akkor nem kétséges, hogy ugyanaz a szomorú sors várt volna a finnekre, mint a hasonló lelkialkatú, hasonló nyelvet beszélő és hasonló klimatikus viszonyok között élő észtekre, akik több, mint egy fél évszázadig vergődtek a szovjet igában. Finnországban a polgár átlagban 77 évet él meg, míg az öböl innenső oldalán, az észteknél nem egész 70-et. Nesze neked homo sovieticus!
Ez a bő hét év különbség a bolsevizmust meg nem élt polgár javára tíz ember viszonylatában már egy egész életúttal ér fel. Mi ez, kérem, ha nem a kommunizmusnak napjainkra is kiható népirtása!? Nem a nácizmus aljasságait relativizálja Gloria Victis Alapítványunk akkor, amikor a fenti fejtegetések alapján a kommunizmust tartja minden idők legdestruktívabb ideológiájának. Emlékművünk fájdalmunknak, felháborodásunknak és a vérlázító kettős mérce elleni tiltakozásunknak kőbe vésett megnyilvánulása.
Konklúzió gyanánt az idősebbik Catot szeretném parafrazálni: „Ceterum censeo communismum esse delendam.” (Egyébként azt tanácsolom, a kommunizmust szét kell zúzni.)
2009. február 24.
Mátyás Sándor