Sinka István emlékére

2013. július 2. – Az 1897-ben Nagyszalontán született Sinka István a Kiegyezés utáni torz tulajdonviszonyok folytán zsellérré nyomorított, kínok közt vergődő bihari-békési parasztság és a több ezer év gyökeréből táplálkozó pásztortársadalom archaikus kultúrájának zseniális tolmácsolója volt. Ezek az emberek egy ősi civilizáció hordozóiként hatalmas szerves tudással bírtak. Szellemi örökségük elementáris erővel mutatkozik meg Sinka verseiben. Költeményeinek jelentős része ballada, amelyekben a néplélekre jellemző belső képi látásmód ötvöződik szerzőjük mágikus szürrealizmusával.

A négy elemi osztályt végzett pásztorköltő országos hírnévre csak későn, harmincöt évesen tett szert, amikor is Féja Géza Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című hetilapjában közölte verseit. A mindenkori politikai széljárástól függetlenül tollát csakis a lelkiismerete vezette, társadalomkritikáit írásaiban kíméletlen őszinteséggel fogalmazta meg. Az 1941-es könyvnapra megjelent kiseposzában így tör fel belőle a panasz: „A népet magára hagyták, / alig tudták, hogy létezik; / lopták a lelkét, s ha könyörgött, / leköpték mind a két kezit.” Egy nyolc évvel később, már a kommunista érában írt versében hasonló szigorral ad hangot elégedetlenségének: „Hazug bíró, hazug ügyész: / palloshoz jutott gyülevész. / E gyülevész mostanában / ólmot éget a mi szánkban.” Nem csoda hát, hogy az éppen regnáló hatalom nem ölelte keblére. Pedig „Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza” – írta róla Németh László. Tulajdonképpen egészen az 1969-ben bekövetkezett haláláig nem tudták megbocsátani neki azt a hajthatatlan makacssággal párosuló elhivatottságot, amelyet a háború alatt a Két kő között című írásában így fogalmazott meg: „Az Úr ezerkilencszáz-negyvenharmadik évének elejében így állok én a jobb- és baloldal között, szembe mind a két oldal idegen szemléletével és lelkületével az ezeréves magyar sors rendelése és törvénye szerint: két kő között itt e tájon – tűz-víz ütköző határon…”

Meghívó a Sinka István emlékestre

Sinka családjával 1944–1945-ben Csömör egyik tanyáján élt. Otthonában a kor oly jeles személyiségei fordultak meg, mint Veres Péter, Szabó Pál és Püski Sándor. Fájó, hogy életműve az 1990-es posztumusz Kossuth-díjtól eltekintve az elmúlt két évtizedben sem részesült a neki kijáró méltatásban, örvendetes viszont, hogy munkássága újabban a Nemzeti alaptanterv részét képezi. Nem kis elégtétel számunkra, hogy Csömörön öt helyen is találkozhatunk nevével: nagyközségi könyvtárunk, a Polgármesteri Hivatal melletti kopjafa, az irodalmi-nyelvészeti-néprajzi felvilágosító munkáját a sinkai szellemiség jegyében havi rendszerességgel végző Sinka István Szabadegyetem, a Gloria Victis Emlékműre felvésett, ’56. október 26-án írt Üdv néked Ifjúság! című sorai – és május 17-től az egykori Sinka-tanya kapujánál található tábla emlékeztetnek nagy népi költőnkre.

Mátyás Sándor,
a Csömöri Polgári Liga vezetője és a Gloria Victis Alapítvány elnöke

Csömörre költözésekor az akkori lapok munkatársai nem voltak restek új otthonában fölkeresni a költőt, több újságcikk foglalkozott az eseménnyel. Ízelítőül részleteket közlünk az egyik ilyen írásból.

„Sinka Istvánnal kapcsolatban az utóbbi napokban rövid híreket közöltek a lapok: Sinka István az ONCSÁ-tól (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) ötholdas birtokot s rajta négyszobás lakást kapott és már ki is költözött családjával a Pest megyei Csömör község határába.

Sietve kerestük fel volt Nagyfuvaros utcai lakását, ahol a házmestertől tudakozódtunk pontosabb címe után. Azonban ő sem szolgálhatott azzal, amit nem tudott.

Igy aztán elindultunk a saját fejünk után.

Alig egy órát vitt bennünket a Helyi Érdekű Vasút, s már kint robogtunk az akácerdős, kukoricacsutkás Pestmelléken. Éppen szedték itt is, ott is a kolompírt. Kedves, szép tiszta faluk sorakoznak erre. Nem is faluk, némelyik egész villaváros. De Csömör igazi falu, öreg falucska. A községházán aztán ráakadtunk az új birtokos bejegyzett nevére. A kerepesi tanyák egyikében kellett keresnünk Sinka Istvánt. Bizony, csaknem Kerepesre gyalogoltunk át. Harmadik szomszédként Kistarcsa községet pillantottuk meg a völgyben. Az öreg bácsi, aki útbaigazított bennünket, azt mondta, hogy az lesz ott, az ösvény mentén, az a piros tetős ház, ahol a topolyafák vannak. Azokat ugyan mi jegenyefáknak ismertük, de mindegy: szépek voltak a kapu két oldalán.

A ház udvarán ott találtuk Sinka Istvánt, modellt ült. Józsa Lászlóné szobrászművésznő éppen portréján dolgozott. Említjük, hogy mi járatban vagyunk. Széket tesznek alánk, megemlítjük a zavaró repülést, amit most mondott be a rádió, még hallgatjuk egy kicsit a repülőgépek búgását, aztán Sinka István csak rákezdi.

– Érdekes, milyen furcsán alakult ki ez az egész. Még amikor a Magyar Irodalompártoló Társaság alakult, beszélgettünk egyszer vitéz Szabó Lajossal. Az kérdezte, hogy mi volna az én legbelsőbb kívánságom. Én mondom, hogy egy-két hold földecske, rajta ház, gyümölcsfák, ez az, hogy én ott elgazdálkodhassam. Keressek tavaszra egy nekem megfelelő helyet, mondta akkor vitéz Szabó Lajos, s a Magyar Irodalompártoló Társaság azt nekem megveszi. Erre a telekre s a házra, ami felett akkor már az ONCSA rendelkezett, Boros Lajos, az Országos Szociális Felügyelőségtől hívta fel a figyelmemet. (…) De pénzem nem volt, a légitámadások meg már egyre sürgettek bennünket. Állod-e a szavad, kérdeztem vitéz Szabó Lajostól. Igy vette meg nekem a Magyar Irodalompártoló Társaság ezt a telket házzal.

– Tehát feltétlenül írd meg, hogy ellentétben a lapok híreivel, én nem az ONCSÁ-tól kaptam, hanem a Társaság irodalmi nagydíjként ajándékozta nekem.

– És hány hold?

– Ja, és ez az adat is téves! Nem öt, hanem alig három és fél hold.

És Sinka István nem ül tovább modellt, eljön velem bemutatni most kapott gazdaságát. (…) Hallgatjuk magyarázatait és nézzük, hogyan álmodja maga köré a kedves, nyugalmas otthont. Akkor aztán már nem lesz annyi bajlódnivaló, s megélhetést is szépen nyújthat a három és fél hold.

De búcsúzunk. Cseperészni kezd az eső.”

(Szűts László: Mi az igazság Sinka István háza körül? Az újságcikk a Magyar Út 1944. október 12-i, valamint a Református Jövő 1944. október 18-i számában jelent meg.)

Az emléktábla szövege a Sinka-tanyán (Csömör, Határút):

1944–1945-ben ezen a portán élt és alkotott
Sinka István költő, a balladás Fekete Bojtár.
Itt írta önéletrajzi vallomásai II. kötetét.
„Ez volt a régi, vén udvar,
Forgószeleknek táncterem.
Itt termett ennyi bús nagy dal;
Nem terem többé sohasem.”

Csömör Nagyközség Önkormányzata 2013