Karácsonytól karácsonyig – A magyarországi németség 1945-ben (Grósz András beszéde)

2015. november 11. – A főváros nyugati kapujának számító Budaörsöt 1944 karácsonyán érte el a szovjet hadsereg, amely pár nappal később már Budapestet is ostromgyűrűbe fogta. Az év végi történések a magyarországi németség szempontjából egy már korábban megkezdődött tragikus eseménysorozat állomásai voltak.

Ezzel összefüggésben két lényeges történést emelnék ki az 1945 előtti időszakból, amelyek megosztották és a szülőföldtől a hazai németséget elszakították: az SS-akciók és az 1944 őszi-téli evakuálások/menekülések. Az 1944. márciusi német megszállást követő SS-sorozások révén – amelyeket meg kell különböztetni az 1942-es és 1943-as önkéntes alapú, a magyar állampolgárság elvesztésével járó toborzásoktól – mintegy 55-60 ezer 17 és 50 év közötti hazai német vált a katonai szervezet tagjává és lett áldozatává az értelmetlen háborúnak. (Ez a későbbi történések szempontjából is tragikus jelentőséggel bírt, hiszen az 1945. december 29-én megjelent kitelepítési rendeletben a magyar kormány nem tett különbséget az 1942/43-ban az SS-be önkéntesen belépők és az 1944 folyamán az SS-be kényszersorozottak között, ami lényegében a kollektív bűnösségen alapuló felelősségre vonás érvényesítése volt.)

Az 1944 végi menekülések/menekítések kérdését nem lehet elválasztani attól az egész térséget feszítő politikai és katonai helyzettől, amelyre Németország fokozatos visszaszorulása nyomta rá bélyegét. A német birodalmi vezetésnek a kelet-közép és délkelet-európai német lakosságot érintő áttelepítési tervei már 1939 októberétől a Hitler által meghirdetett „Heim ins Reich” programjából ismertek voltak. A második világháború végén azonban már nem egy részleteiben kidolgozott koncepció alapján végbemenő áttelepítésről, hanem kényszerkörülmények között végrehajtott kimenekítésről beszélhetünk.

A keleti fronton 1943 végétől folyamatosan előretörő szovjet csapatok elől Németország fokozatosan vonta ki erőit és telepítette át az ott élő német lakosságot. Miután 1944. augusztus 23-án Románia kiugrott a háborúból, és hadat üzent a birodalomnak, szeptember elején megkezdődött a dél- és észak-erdélyi, majd a bácskai, baranyai és szlavóniai németek kimenekítése. A kialakuló helyzet nehézségeit jól mutatta az erdélyi szászok Szatmárba telepítése vagy a bácskai németek evakuálása, akiket a kibontakozó szerb felkeléstől kívántak megóvni. A menekítési akció elfogadottsága fokozatosan csökkent a trianoni Magyarország határaihoz közeledve: a kezdeményezések iránt már korábban amúgy is csekély érdeklődést mutató németek között egyre kevesebben voltak olyanok, akik az áttelepülés mellett döntöttek. Németország 1944. október közepén jelezte, hogy 215 ezer németet tud befogadni a délkelet-európai térségből. Így 1944. október 15. és november 6. között az erdélyi szászok és bánáti németek, november második felében a Szatmár-vidékiek, november 14-től december elejéig pedig a bácskai németek vonultak át a birodalom ausztriai határán. Az akcióba szervezőként bekapcsolódó Volksbund október második felétől a Tolna, Baranya és Somogy megyei német lakosság evakuálására szólított fel, de az erőteljes propaganda csekély eredményt hozott. A kiürítés melletti agitáció fontos eleme volt a szovjet csapatok előrenyomulásával megjelenő ún. „bolsevik veszély” hangsúlyozása, hátterében pedig az a szándék állt, hogy a Volksbund funkcionáriusait és a szimpatizánsokat mindenképp ki akarták menekíteni az országból.

A trianoni határokat alapul véve 1944 őszén és telén kb. 50-60 ezer (az akkori országhatárokon belül élő német népességet tekintve 150-180 ezer) német hagyta el az ország területét, akik közül ugyan többen 1945 folyamán visszatértek, de az 1946/47-es kitelepítések során végleg elszakadni kényszerültek szülőföldjükről.

Malenkij robot 1944 karácsonya azonban nem elsősorban Budapest kezdődő ostroma miatt jelentett újabb megpróbáltatásokat a magyarországi németség számára. A szovjet megszálló csapatok a december 22-én kelt 0060-as számú parancs alapján több mint 30 ezer magyarországi németet hurcoltak szovjet munkatáborokba, állampolgárságra, anyanyelvre, egyéni háborús felelősségre való tekintet nélkül, alig másfél hónap leforgása alatt. A parancs a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkák megszervezéséről és elvégzéséről szólt és kötelező érvénnyel érintette a 17–45 év közötti férfiakat, valamint a 18–30 év közötti nőket. Célja a hatalmas emberveszteség következtében kialakult munkaerőhiány csökkentése volt, így kerültek több ezren a Don-medence szénbányáiba. A parancs szerint németnek számított, akinek német származású, német hangzású neve volt, német anyanyelvű, német nemzetiségű, német személlyel kötött házasságot, érzelmileg és magatartása folytán németnek számított, ill. a Volksbundnak vagy más fasiszta szervezetnek a tagja volt. A német nemzetiségű lakosságot többnyire internáltként vitték el és gyűjtőtáborokba kerültek, ahol néhány napot vagy maximum két hetet tölthettek, és aztán szállították el őket a Szovjetunióba. A civilek egy részét azonban nem internáltként, hanem hadifogolyként vitték el, ők hadifogoly-táborokba kerültek, ahol több időt töltöttek el, mint internált társaik.

„A másik csoport, amely állandó szorongásban él, a »német származásúak« csoportja. Legutóbb falragaszok hívták fel a német származásúakat jelentkezésre! Német származás címén Szegednek harmadát össze lehetne fogni a püspökkel együtt. Ha azonban a magyar szívet nézzük, akkor a német származás címén történő bárminemű kedvezőtlen elbánás legtöbb esetben súlyos igazságtalanság lesz. Származásáról nem tehet senki, azért senkit sem lehet az igazság sérelme nélkül büntetni, vagy jogától megfosztani, még repressáliák [büntető megtorlás] címén sem. Az embereket jogosan csak cselekedeteik szerint lehet és szabad ítélni.” – írta 1944. december 29-én Hamvas Endre csanádi püspök a németek megmentése érdekében Valentiny Ágoston igazságügyi miniszternek, Szeged polgármesterének. A püspök hasonló levelet írt 1945 januárjában Vas Zoltánnak, a Gazdasági Főtanács későbbi elnökének, arra kérve, hogy a szovjet parancsnokságnál járjon közbe az elhurcolások leállítása végett. Hamvas püspök egyházmegyéjét különösen érintették a deportálások, mert például Elekről és Almáskamarásról számos németet vittek gyűjtőtáborokba, sőt Szegeden is működött egy hadifogolytábor.

Idő hiányában nem térhetünk ki bővebben az eseményekre, de annyit leszögezhetünk, hogy a magyarországi németek felelősségre vonása – együtt a többi kelet-európai némettel – a Szovjetunióba való deportálásukkal kezdődött. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban kiemeljek egy nagyon lényeges momentumot: 1945. január 5-én Erdei Ferenc belügyminiszter rendelete a Magyarország területén tartózkodó német származásúak összeírásáról rendelkezett, „azok munkaszolgálatra való igénybevétele céljából”, ám az intézkedés a Magyar Közlönyben nem jelent meg. Többen – így például Gerda Weidlein 2012-ben megjelent írásában – amellett érvelnek, hogy létezett egy megállapodás az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a szovjet katonai hatóságok között a munkaszolgálatra való igénybevétel céljából, ám ez a tény egyértelműen nem rekonstruálható. A rendelet ugyanis két héttel a 0060-as számú parancs után kelt, amikor az elhurcolások első szakasza már lezárult, és a kormány is csak utólag értesült a történtekről, amelyek kollektív jellegét fékezni igyekezett. A helyi magyar közigazgatási hatóságok eltérően reagáltak a tragikus eseményekre és azt sem felejthetjük, hogy a szovjet munkaszolgálatra hurcoltak döntő többsége magyar volt, tehát egy kollektív magyar-német tragédiáról beszélhetünk. Mindenesetre jól mutatja a szovjetek álságos hozzáállását, hogy Sztálin az 1945. februári jaltai konferencián Roosevelt elnök felvetésére azzal válaszolt, hogy a Szovjetunió a német munkaerő jóvátételre való felhasználásának tárgyalására még nem készült fel – miközben ebből a célból ekkor már csak Magyarország területéről több tízezren dolgoztak szovjet kényszermunkatáborokban.

Az ún. malenkij-robot szovjet kezdeményezésre és szervezésben valósult meg, ám a későbbi, hazai németekkel kapcsolatos, 1945-ben hozott rendeletek már az 1944. december 22-én Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány intézkedései voltak. A kormányt a Magyar Kommunista Párt, Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt és néhány pártonkívüli katonatiszt alkotta Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök vezetésével. Törekvéseiket – kisebb-nagyobb hangsúlyokkal – alapvetően meghatározta a németellenesség, ám annak mértéke pártokon belül és kívül is törésvonalakat teremtett. A kormány, amely mögött a szovjet befolyás egyértelmű volt, társadalmi bázisának megteremtésére törekedett, amelyhez a németekkel szembeni jogfosztó intézkedéseken keresztül is vezetett az út. A földreformról és az internálásokról szóló rendeletek egyértelműen a kollektív felelősségre vonás irányába mutattak. A nemzethűséget igazoló eljárásokkal kapcsolatos intézkedések a rendelkezés betűje szerint ugyan az egyéni felelősség elvének érvényesítése felé mozdultak el, ám a gyakorlatban itt is inkább a kollektív elbírálás szándéka érvényesült. A rendeletek gyakorlati végrehajtása településenként eltérő volt, nagyban függött a helyi személyi és pártviszonyoktól.

Földreform A német kollektív felelősségre vonás első állomásának hazánkban az 1945. március 17-én hozott földreformrendelet tekinthető, mely kimondta: „Teljes egészében és a nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait. Hazaáruló, háborús és népellenes bűnös az a magyar állampolgár, aki a német fasizmus politikai, gazdasági és katonai érdekeit a magyar nép rovására támogatta, aki önkéntes jelentkezéssel német fasiszta katonai vagy rendfenntartó alakulatba belépett, aki valamilyen német katonai vagy rendfenntartó alakulatnak a magyarság érdekeit sértő adatokat szolgáltatott, vagy mint besúgó működött, aki ismét felvette német hangzású családi nevét.”

A földreform végrehajtását e célra létrehozott szervek végezték. Az Országos Földbirtokrendező Tanács a megyék közötti csoportos telepítéseket végezte, a megyei földbirtokrendező tanácsok, földhivatalok a megyén belüli telepítéseket szervezték és felügyelték, valamint a községi földigénylő bizottságok, melyek elsősorban az őslakosságot juttatták földhöz, illetve a már ott tartózkodó menekülteket részesítették föld- illetve házhelyjuttatásban. A községi földigénylő bizottságok feladatkörébe tartozott az igényjogosultak nyilvántartásba vétele, az elkobzás alá kerülő földbirtokok összeírása, valamint a telepítési terv előkészítése helyi szinten. Tagjai csak jogos földigénylők lehettek.

A rendelet végrehajtása nem csak a németeket, hanem a magyar és más nemzetiségű gazdákat is érintette. Alapvető különbség figyelhető meg a kisgazda és a kommunista-parasztpárti koncepció között is, hiszen míg a kisgazda álláspont földmegváltásban gondolkodott és a gazdálkodásban a szakértelmet helyezte előtérbe, addig a kommunisták célja a minél nagyobb földosztás volt, a párt számára fontos tömegbázis megteremtéséhez.

A gyakorlati végrehajtás mindenfajta előkészítés nélkül azonnal elkezdődött, azonban szabályozatlansága miatt teljesen szervezetlenül, különböző hatóságok, politikai pártok segítségével, illetve egyéni tervek szerint indult meg a telepítés. Az önkormányzatok, a járások vezetői teljesen tehetetlenül álltak az önkéntes-önkényes ház- és földfoglalókkal szemben. Számos megyében összeköltöztették a németeket, hogy helyt adjanak a határon túlról érkező magyar menekülteknek, ez a legtöbb helyen szervezetlenül és a németekkel szembeni akcióként jelent meg. A budakörnyéki járási főjegyző például a belügyminiszteri utasítás finomításaként az összeköltöztetésekkel kapcsolatban a következő szempontokra hívta fel a községi elöljáróságok figyelmét: „Sváb az, akinek a neve sváb, aki németül beszél vagy ruházata a sváb lakosság ruházatával azonos. E tekintetben tehát nem az összeírás adatait kell figyelembe venni, hanem a fentebb közölteket.” A földreformrendelet végrehajtása az említett visszásságok miatt is vontatottan haladt és az 1946-os kitelepítések idején távolról sem volt befejezettnek tekinthető.

Internálások Az 1945. január 20-án a győztes nagyhatalmak és Magyarország között megkötött fegyverszüneti egyezményben – amely tartalmazta Magyarország kilépését a háborúból és a kormány vállalását többek között arról, hogy visszavonul 1938 előtti határai mögé – az Ideiglenes Nemzeti Kormány kötelezte magát a német állampolgárok internálására is. Öt nappal később jelent meg a kormány újabb rendelete a népbíráskodásról, mely kimondta, hogy háborús bűnös az, „aki magyar állampolgár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS, Gestapo stb.) kötelékébe lépett”. Ebben az időszakban egészen 1945 májusáig kizárólag népbírósági eljárások keretében volt jogi lehetőség a magyarországi németek internálására, rendőrhatósági őrizetbe vételére. Az 1945. február végén kiadott rendelet szerint „az ország területén tartózkodó minden német állampolgárt internálni kell, kivéve Németország zsidó nemzetiségű polgárait.” Ám a rendeletben érintett német állampolgárok nagy része az 1942-ben és 1943-ban lezajlott SS-toborzások alkalmával lett a német katonai erő tagja és ezért vagy nem volt itthon, mert harcolt, vagy már 1944 őszén/telén elmenekült az országból. Így az eljárásokat 1945 februárja és májusa között nem tudták olyan ütemben lefolytatni, hogy a németek tömeges internálására sor kerülhetett volna, így ennek következtében nem volt mód a földfoglalások teljes körű végrehajtására sem.

A földreform kapcsán 1945 tavaszára számos helyi konfliktus bontakozott ki a telepesek és a németek között a juttatásoknál követett eljárások miatt, ezért az ország egyes területein már a jogi szabályozás megszületése előtt is internáltak, lakóhelyükről kimozdítottak németeket. Jó példa erre, hogy Tolna megyében a bukovinai székelyek letelepítése miatt igen radikális internálási folyamat vette kezdetét a parasztpárti Bodor György irányításával. 1945 áprilisában négy nap alatt tíz községet ürített ki, és 1500 családot (6000 fő) telepített le – természetesen mindezt mindenféle jogi alap nélkül. Bodor tevékenysége a kormánynak is kínos volt, ezért 1945 júniusában visszahívták Budapestre és leállították működését.

A különböző eljárások törvényesítése és a politikailag megbélyegzettek tömeges internálásának elrendelése miatt is volt szükség 1945 májusában arra, hogy az internálási rendelet személyi hatályát kiterjesszék mindazokra, akik állampolgárságukat az SS-be való kényszerű vagy önkéntes jelentkezésük révén veszítették el, illetve lehetővé vált a családtagok, betegek és idősek internálása is. Az internálni kívánt személyek állampolgárságának kérdésében – az SS-bevonulókon kívül – nem született egyértelmű rendelkezés, ezt a kérdést a januári fegyverszüneti egyezmény is nyitva hagyta, különös tekintettel a kettős állampolgárságot nyert Volksbund-tagokra. Az 1945. májusi rendelet bevezette az életfogytig tartó, illetve határozott időre szóló kényszermunkát és az internálás a népbíróságok hatásköréből átkerült a rendőrhatóságok hatáskörébe. Az országban már év elejétől kezdve számos internálótábort állítottak fel, ezek jellege és helyzete területenként eltért egymástól. Az internálások végrehajtására erős sajtókampány keretében került sor, a razziákra pedig gyakran egyházi ünnepeket használtak fel, amikor a férfiak többsége jobban elérhető volt (pl. úrnapi körmenetek, búcsúk).

Nemzethűséget vizsgáló rendelet Egy 1945. június 21-én kelt bizalmas, közzé nem tett belügyminiszteri rendelet internálhatónak minősítette azon személyeket, „akik az ország demokratikus szellemben való újjáépítését” gátolták, tehát az intézkedés korlátlan lehetőséget biztosított a rendőrhatóságoknak az internálásra. Részben ezt a szellemiséget tükrözte a májusban felállított Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről szóló 1945. július 1-i rendelet is, amely szerint internáláshoz már a Volksbundban való tagsági viszony is elegendőnek bizonyult.

Ez a rendelkezés volt az, amelyik járási bizottságokat állított fel a 16 évnél idősebb németek „nemzethűségi szempontból való megvizsgálása céljából … nemre, foglalkozásra, életkorra való tekintet nélkül”. A rendelet öt kategória alapján vizsgálta a német lakosságot, és ezek alapján szabta ki a különböző retorziókat: a földreformrendeletbe foglalt vagyonelkobzással, internálással és az ingó/ingatlan vagyon zárolásával büntette az első kategóriába sorolt Volksbund-vezetőket és – mentesség hiánya esetén – hozzátartozóikat is, de az ún. hitlerista szervezet tagjait és szimpatizánsait is munkaszolgálattal, vagyonelkobzással és összeköltöztetéssel sújtotta. A rendelet kategóriába sorolta azokat is, akik ún. hitlerista szervezetnek nem voltak tagjai, szimpatizánsai, valamint az adott szervezetekkel szemben állókat („közömbösek”) is kategóriába rendezte.

Ezzel a rendelettel lehetővé vált, hogy a kollektív jellegű elbírálások helyett az egyéni felelősség elve jobban előtérbe kerüljön, ám a gyakorlati végrehajtás során nem ez a törekvés köszönt vissza. A rendelet inkább tág teret adott az önkényes jogértelmezéseknek, ezáltal a helyi szintű döntéshozatalban tapasztalható visszaéléseknek, személyes bosszúknak és a német lakossággal szembeni hangulatkeltésnek is. Az ügyeket leíró dokumentumok nagy része koncepciós jellegű, németellenes és általánosító eljárásokról tesz tanúbizonyságot.

Egy budaörsi tanító ügyében például a járási igazolóbizottság a községi Nemzeti Bizottság véleményét kérte, a bizottság határozata alapján a tanító – bár ellene senki nem szólalt fel – „mint leventeoktató sváb pártoló volt”. Hasonló esetre mutat rá egy ügy, amelyben az adott személyt a Budapesti Népbíróság 1945 júniusában háborús bűnösként öt év kényszermunkára ítélt, az indoklás szerint azért, mert 1941-ben belépett a Volksbundba, majd 1944 szeptemberében SS-katona lett. A bizottság szerint noha besorozták, mivel korábban önként lépett be a Volksbundba, SS-tagságát is önkéntesnek kell tekinteni: „A népbíróság megítélése szerint fel is tételezve azt, hogy a vádlott a német katonai alakulatba közvetlenül valóban sorozás eredményeként is került, önkéntes Volksbund-tagságából következtethetően azonban ez a besorozás az ő saját akarati elhatározásának is megfelelt.”

Az 1945-ös nyári rendelet következtében az ősz folyamán indított internálási razziák szélesebb kört érinthettek és nagyon sok függött a helyi közigazgatás hozzáállásától, az adott terület partikuláris érdekeitől és a személyes kapcsolatoktól is. Az igazolási eljárások nagy része hosszú ideig nyúlt, így a kitelepítés kezdetéig sem fejeződött be.

Az igazolások visszásságait és jogtalanságait a katolikus egyház is szóvá tette. Mindszenty József – először mint veszprémi püspök, majd 1945 őszétől már mint esztergomi érsek – részben a hozzá érkező papi jelzések következtében emelte fel szavát. Sík Zoltán budaörsi plébános kiállása jól mutatta az egyház szerepét a tragikus események idején: „Az sem baj, ha nem lesz eredménye, az sem baj, ha párunkat lecsuknak, nem félünk üldöztetéstől, nem félünk börtöntől, de igenis félünk attól, hogy valaha azt mondhatnák ránk: az Egyház látta a híveit ért igazságtalanságokat, de szavát nem emelte fel érdekükben.” – írta a lelkipásztor 1945 szeptemberében Drahos János érseki helynöknek. Hasonló szerepet vittek más egyházi személyek is, így Greszl Ferenc nagykovácsi vagy Heissenberger Richárd békásmegyeri plébánosok. Mindszenty József 1945 októberében levelet is írt Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek, tiltakozva a német anyanyelvűekkel szembeni szankciók miatt, de nem tartotta helyesnek a Volksbundba belépettek egységes megítélését sem. A püspöki kar körlevelet bocsátott ki és pásztorlevél is született, sőt a hercegprímás a Buda-déli internálótábort is felkereste. A kormányhoz intézett leveleire azonban egyetlen alkalommal sem kapott választ.

Összegzés Az előadásomban csak vázlatosan említett intézkedések – málenkij-robot, földreform, internálások, nemzethűséget igazoló eljárások – alapvetően meghatározták a magyarországi németség sorsát 1945-ben. Ezzel párhuzamosan és ezekkel az intézkedésekkel szoros összefüggésben a hazai németek kitelepítésének kérdése is napirenden volt nemcsak a magyar politikai elit, hanem a nagyhatalmak döntéshozási mechanizmusában is. Talán szimbolikus, hogy a kitelepítést elrendelő kormányhatározat éppen egy évvel azután – 1945. december 22-én – született, hogy a szovjet katonai hatóságok elrendelték a németek munkaszolgálatra hurcolását.

Fontos látnunk azonban, hogy a magyarországi németség kollektív tragédiája nem ragadható ki abból az erőtérből, amelyet nemzetközi történések, belpolitikai változások és legalsó szintig helyi, lokális események is meghatároztak. Látni kell, hogy ezt az évet nehéz csak a magyarországi németség szempontjából vizsgálat alá venni, hiszen szinte az egész magyar társadalom vesztese volt a második világháborút követő időszaknak, ráadásul a háború mellett gyakorlatilag rendszer- és struktúraváltással is járt az 1945-ös év. Párhuzamosan számos olyan probléma került előtérbe az ország nemzetközi helyzetétől a gazdasági csőd szélén táncoláson keresztül a társadalmi változásokig, ami egy összetett múltképet állít elénk, melynek vizsgálata/kutatása pontosságot és alaposságot igényel.