Megemlékezés a kommunizmus áldozatairól
2016. február 7. – A kommunizmus áldozataira emlékezünk február 27-én, szombaton 15 órakor a Gloria Victis Emlékhelyen.
A megemlékező beszédet vitéz lovag Dömötör Zoltán, az 1956 Magyar Nemzetőrség főparancsnoka tartja. Az ünnepség keretén belül újra átadjuk a 2015-ben megrongált két emléktáblát.
Kuratóriumunk minden honleányt és hazafit szeretettel lát!
Váratlanul nyikorgó bőrkabátosok nyomultak be a szobába. Rémülten dugtuk ki fejünket a dunyha alól. Az éjszakai látogatók durva hangneme félelemmel töltött el bennünket. Az egész családot. Hajnali három óra körül rontottak ránk a kert mélyében csendesedő kicsi házban. Szegény édesapámra üvöltöztek:
– Gyorsabban öltözzön!
Akkor fogtuk fel, elviszik. Csendesen átölelt bennünket. Két nyikorgó bőrkabátos fogta közre, tuszkolva őt kifelé a sötét éjszakába.
Tíz hónap múlva szomorúan hajolt meg az ajtóban. Alig ismertem rá. Lefogyott, szeme alatt mély, sötét gödröcskék. Nem szólt semmit, csak megtörten, könnyezve, szinte bűntudattal, félve átölelve szorított bennünket magához… Akkor már tudtam, a román titkosszolgálatosok után a kommunista pribékek bűntette is meggyötörte őt. Verték, vallatták az ÁVH pincéiben.
Sokkal többet nem tudtam meg erről. Csak azt, hogy hallgatni, hallgatni, hallgatni kell. Ő is hallgatott. Titkát, szenvedéseit – hamarosan belehalva a meghurcoltatásokba – el is vitte a sírba.
***
Az iskolában Halupka tanár úr Sztálin halálának napján kikérdezett: Mit gondolok ezen a napon erről a nagy szomorú napról s a gyászról?
– Mint embert sajnálom, de mint politikust nem – böktem ki.
Elvörösödve, üvöltözve körmösözött meg az osztály előtt. Kisfiú voltam, de nem sírtam. Át is tettek a külvárosi iskolába.
Ott Kunszery Gyula, az elhallgattatott költő, az egykori kisgazda képviselő – kituszkolván őt a rét szélén lévő iskolába – lehetett az irodalomtanárom, osztályfőnököm. Édesanyámat, édesapámat megismerve olykor ellátogatott hozzánk, s a barackfa alatt csendesen elbeszélgettek. Családlátogatás.
A középiskolában hasonló deklasszált elemek árnyékában nevelődtem. Egy ideig. A forradalom után, 1957 elején rosszat sejtve kerestük-kutattuk kedves barátunkat, osztálytársunkat, Váralljay Fricit. Félve látogattuk meg édesanyját kispesti, Határ úti házacskájában Perczel Évával, tanulótársammal.
– Fricit lelőtték az ÁVH-sok, itt a Kiserdőben – mondta elhaló, tompa hangon. – Azt se tudom, hol a sírja… – nézett ránk fájdalmas tekintetével, amelyben különösen furcsa jelet véltem felfedezni.
Igen, mi élünk – töprengtem el csendesen.
– Nagyon vigyázzatok magatokra! Szörnyű ez a világ!
Akkor már tudtam, ez a kommunizmus. Ezek meg a rémtettei.
A kispesti temetőbe szürkülő délután érkeztünk meg. Gyanútlanul nézegettük a friss sírokat, az évszámokat, a neveket. Frici barátunkat kutattuk Évával, aki meglepő pontossággal fogalmazta meg, mit tett velük s velünk a bolsevista-kommunista uralom, Rákosi Mátyás és pribékjei:
– Padlást söpörtetett, kínokat zúdított a nyakunkba, a magyar népre, idegen akcentusával, akasztatott is! Nem magyar! – Mesélte az otthon hallottakat.
Ránk sötétedett. Mögöttünk léptek hallatszottak. Lassan, bizonytalanul, lelkünkben szomorú-kamaszlány dühvel szidva ezt a világot ballagtunk kifelé a nyomasztó, de sejtelmesen szép sírkertből. S egyszer csak elénk álltak.
Gyerünk be az irodába! Mit keresnek itt? Nem tudják, hogy tilos idejönni efféle diákoknak! – Miközben adatainkat ellenőrizték.
Ott álltunk csendben, abban a dermesztően hideg, veremszerű helyiségben. Fázva és félve.
***
A középiskolában is behívattak az igazgatói irodába, mind a kettőnket. A rendőrség közölte velük, hol is jártunk, hol értek tetten bennünket. Akkor s ott, ahol a sírok frissen domborultak. Folyamatosan, megkülönböztetve figyeltek bennünket. Megrendült, kedves tanáraink csak lopva pillantottak reánk. Így bíztatva bennünket. Némán.
***
Jóval később fájdalommal örökítettem meg az emberi sorsokat, harcokban elesett, kivégzett, a siralomházak magányában várakozó, a kényszerzubbonyba kötözött forradalmárokét. Filmjeimet döbbent csend övezte, mikor levetítették a televízióban. Majd dühödt cikkben támadták. Letapostak, félreállítottak, letiltottak. Mert a kommunizmus bűneitől és bűnöseitől is féltek. Azok a leginkább, akik a kommunista terror emlékeitől menekülni nem tudván, bűnös múltuk okán érintettek.
Bőven a rendszerváltás, a módszerváltás után is.
***
Itt vannak hát. A kommunizmus bűnei bennük és bennünk vannak. Apám, Frici s a több ezer kivégzett, kitelepített, hazából elüldözött, meggyötört, mellőzött hős, derék magyar fájdalomemlékeiben. Lopott pillantásokban, harsányan kihirdetett, felmentő bírósági ítéletekben, mellőzéseinkben, kiprivatizált kincseinkben, a londoni Cityben, a határainkon beözönlő harcosok bárgyú, de mégis elszánt tekintetében.
Kun Béla rohamosztagos dédunokái – fekete taláros bírók a tárgyalóteremben, harsogó, sápadt arcú, kopasz elnök urak a Magyar Televízióban – fenyegetve süvöltenek a magyarság, a magyar nemzet ellen.
A kommunizmus emlékképei nem elűzhetőek. Se a lassan fakuló fejfákon, se a lelkekben nem oldható a bűnös eszme okozta fájdalom! S nem is szabad felejteni mit okozott s mit okoz ma is ennek a szorgalmas, derék, tehetséges magyar népnek. S megbocsátani se!
Vagy tán keresztényi alázattal: „Bocsásd meg a mi vétkeinket…”?
Az ő vétkeiket?! Ezt csak nekünk kell eldöntenünk! Elszántan, okosan és higgadtan.
M. Szabó Imre ■