Dr. Bándi Gyula ünnepi beszéde október 21-én

2017. november 7. – Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Barátaim!

Minden jövő a múltban gyökerezik, múlt nélkül gyökértelenek lennénk. És a jövőt pedig meg kell teremteni, fel kell építeni. Nemzetünk múltja erre kiváló alap, hiszen elegendő csupán azt említeni, hogy az elmúlt két évszázadban olyan példát szolgáltattunk a világnak, ami évtizedekig visszhangzott, példát arról, hogy a nemzet önrendelkezését, identitását, szabadságvágyát nem lehet tartósan elnyomni, mert az előbb-utóbb utat tör magának. Mindkét szabadságharc világpolitikai eseménynek számított a maga idejében, mindkettőre máig emlékeznek szerte a világban. És még ha egyik sem vezetett is azonnali sikerre, mindkettő hosszú távú változásokat idézett elő, amelyekre majd a következő nemzedékek építkezhettek. Sikeresek voltak a maguk teljességében!

A jelen nemzedékeknek mindig az utánuk következőkre gondolva kell cselekedniük. A jövő nemzedékek szószólójaként ezért ma két kérdésre kívánok emlékezni, egyrészt emlékeztetni arra, mi volt az akkori fiatal – mára idős – generáció szerepe a szabadságharcban, illetve arra, mit üzen 1956 a mai és a következő nemzedékeknek. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a jelen minden lépése, döntése meghatározó a következő nemzedékek számára. Ezt érezték, tudták az akkori fiatalok és ezért nem törődtek saját aznapi sorsukkal. Sokkal több forgott kockán, sokkal nagyobb volt a tét, mintsem az adott nap nyugalma, zavartalansága. Lehet, hogy sejtették legbelül, nem győzhetnek akkor, de azt bizton tudták, hogy győzni fognak. Minden mostani döntésünk tehát kihatással bír utódainkra. Az, hogy miképpen élünk ma, közvetlenül gyökerezik a régebbi, így a 61 évvel ezelőtti eseményekben is.

1956-ban egy éves voltam, aligha lehet tényleges személyes élményem. Annál inkább vannak átörökített, átmentett személyes élményeim. Ezek mind arról szólnak, hogy volt egy nagyszerű lehetőség, volt néhány nap, ami reményt adott, még akkor is, ha a remény akkor és ott nem válhatott valóra. A legtöbb családban 1956 után ezt a képet, ezt a történetet adták tovább, noha az iskolákban – különösen nem sokkal a forradalmi eseményeket követően – más volt a hivatalos történelem. Ellenforradalom, csürhe, gyilkosságok, borzalmas tettek a népi demokratikus rend, a szocializmus ellen, amely minden ember leghőbb vágya és jövőjének záloga. Ezt írták, ezek a képek voltak csak láthatók, és természetesen az egész a nyugati imperializmus által támogatott reakciós körök, az előző rendszerből megmaradt néhány fasiszta, kulák, bankár és gyáros szerepelt ezen írásokban, mint minden rossznak forrása. Épeszű ember tehát ezen narratíva szerint nem is csinált volna forradalmat a nagy jó dolgában!

Nem szeretnék történelmi leckét adni, hiszen szerencsére ma már nem csak az átörökített családi krónikák, hanem az iskolai történelemkönyvek szólnak őszintén a szabadságharcról. Az akkori állapot értékelésében elfogulatlan külső szereplőt, az ENSZ Közgyűlése által 1957-ben létrehívott Különbizottságot hivatkozom meg csupán. A bizottság jelentése spontán nemzeti felkelésről beszél, ami a hosszú időn át tartó sérelmek egyenes következményeként robbant ki. Szó szerint kirobbant, mert nem tervezték meg előre, sőt nem is lehet egyetlen pontos okot sem meghatározni, hogy miért éppen akkor és úgy tört ki. Különösen nem igaz az az állítás, hogy reakciós erők és nyugati imperialisták generálták volna a felkelést, hiszen diákok, munkások, katonák és értelmiségiek közös fellépésével indult el, sokan közülük maguk is kommunisták vagy volt, már kiábrándult kommunisták.

Erről a jelentésről persze az akkori történelemkönyvek hallgattak, mert helyén kezelte a forradalom valóságát. Ami viszont mindenképpen reményt keltő, hogy a sok ellenkező állítás, a hivatalos írások, filmek és az egész oktatási rendszer nem volt képes arra, hogy el is hitesse az emberekkel, hogy ellenforradalom volt és nem forradalom, hogy ne vonják kétségbe, szabadságharcosok és nem bűnöző elemek vettek abban részt. A kollektív emlékezetet nem lehetett megmásítani, az emberek belső értékítélete mást mondott.

Említést érdemel, hogy az akkori pápa, XII. Piusz, maga is nagy figyelemmel fordult a szabadságharc felé (három üzenete is volt azokban a napokban), annak kezdeteit így üdvözölte: „Legyen végre világos mindenki előtt, hogy ha a nép rendje egyszer felborul, azt nem lehet visszaállítani sem a halálosztó fegyverek erejével, sem a polgárokra alkalmazott erőszakkal, mert az ő legbelsőbb érzéseiket nem lehet elfojtani, … Az igazi szabadság iránti sóvárgást sohasem lehet külső erőszakkal elfojtani.”

Fentebb már hivatkoztam a mindenkori jelen nemzedékek meghatározó szerepére a jövő nemzedékekre nézve, ami különösen igaz akkor, ha a kérdéses szereplők a jelen és jövő között állnak, maguk is fiatalok, akik fiatalságuk ellenére érett döntéseket hoztak. Nem költői túlzás azt mondani, hogy az egész forradalom meghatározó értéke az akkori fiatalok megmozdulása volt egy jobb, szebb jövőért, saját magukért és a hozzájuk képest is jövő nemzedékekért. 1956 számomra kiemelkedően fontos vonása és egyben meghatározó üzenete a fiatalság különös aktivitása, amely már akkori formájában is magában hordozta a közelmúlt megvalósult ígéretét, a megélt demokratikus változást.

Értelmiségi körök, diákgyűlések, egyetemi megmozdulások, ahol elfogadják a kezdetben tíz, majd tizenhat pontos, kicsit eklektikus határozatot. Olyan követelésekkel, mint a szovjet csapatok kivonása, a rákosista bűnösök felelősségre vonása, általános, egyenlő és titkos választások, vélemény- és szólásszabadság.

Tény az is, hogy a harcokban sebesültek háromnegyede, az elhunytaknak több mint fele, a később elítélteknek ugyancsak több mint fele 30 év alatti. A fiatalok kiemelkedő szereplése, áldozatvállalása tökéletesen mutatja, mit és mennyire szerettek volna elérni maguknak és a következő nemzedékeknek.

Az idén 120 éve született Sinka István írta október 26-án Üdv néked Ifjúság c. versében:

Üdv néked, Ifjúság! Üdvöz légy magyar nép,
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

83 éves orvosprofesszor ismerősöm akkor maga is ott volt az utcán. Kérte, ha a szabadságharcról szólok, egyet mindenképpen mondjak el: hihetetlen erő, lelki nagyság, elszántság kellett ahhoz, amikor kamaszok, fiatalok egy gránáttal vagy csak Molotov koktéllal bátran szembeszálltak a szovjet tankokkal. Biztosak voltak igazukban és ezért biztosak voltak győzelmükben. És győztek is! Még ha egy bő generáció távlatában is.

Kétségtelen, hogy 56 után nem lehetett tartósan mindent úgy folytatni, amint annak előtte. Munkaszünet lett a karácsony (pedig egyházi ünnep!), eltűnt a Rákosi címer, a Kádár címer háromszínű pajzsa pedig némileg felidézi a Kossuth címert is. Ezért is lettünk ’gulyáskommunizmus’, lehetett háztáji gazdaság, maszek vállalkozás, volt új gazdasági mechanizmus, lettek óvatos reformok. Nem nagy lépések, de lépések, több mint máshol és mind a forradalom miatti óvatos nyitás jegyében. Ez vezetett odáig, hogy a vasfüggöny elsőként nálunk szakadt meg, amiben ismét a magyarok mutattak példát a világnak.

Ami pedig mindennél erőteljesebben jelent meg a forradalom után azonmód, és fenn is maradt, az a szabadságharc, a forradalom eszméje és a magyarság különleges erejének mítosza. Az Év Embere a Time magazin választása szerint 1956-ban „A magyar szabadságharcos” lett, az ő képe jelent meg az 1957. évi első szám címlapján. Albert Camus, noha baloldalinak vallotta magát, írta: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

Több évtizedet, egy jó generációnyit lépve előre, a szabadságharc megvalósult álmának első lépéseként 1990-ben foglalták törvénybe az 56-os forradalom és szabadságharc jelentőségét. A törvény preambuluma szerint: „Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. … Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét.”

A hatályos alkotmány, az Alaptörvény Nemzeti Hitvallásában, Szent István királytól kiindulva a második mondatban a következőt olvashatjuk: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Majd hozzáteszi: „… mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

1956 emléke tehát nem enyészett el, évről-évre fényesebb mint annak előtte volt. Így lesz ’56, akárcsak volt ’48 is, a következő generációk erőforrásává. Az ilyen történelmi alapokra építve mondhatjuk együtt az Alaptörvénnyel: „Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.”

Legyünk büszkék magunkra, magyarságunkra! Egész történelmünkre!

A jövő – ami immár a jelen – közös alakításának alapjait 61 éve teremtették meg, olyan egyetértésben, közös cselekvésben, harmóniában, amit ma is jobban kellene megtapasztalni. Tanuljunk elődeinktől, akik bátor cselekedeteikkel, akár életük árán is a jövő generációk boldogulása mellett tettek hitet. Ekképpen mi is tegyük félre sok kis sérelmünket és formáljuk együtt tovább a közös jövőt. Legyen az 56-os fiatalok példája jel a mai fiatalok és mindannyiunk számára, és ennek szellemében teremtsük meg a jövő nemzedékek társadalmának közösségre, szolidaritásra, és az egymásért való bátor kiállásra, és nem utolsó sorban szeretetre épülő alapjait.