Megemlékezésünk február 22-én
2019. március 2. – A kommunizmus áldozataira emlékeztünk február 22-én a Gloria Victis emlékhelyen. Az ünnepi szónok Pilhál György, a Magyar Nemzet főmunkatársa, aranytollal kitüntetett újságíró volt (beszéde az alábbiakban olvasható). Az ünnepség befejezéseként elhelyeztük a kegyelet virágait, majd azt követően a Sinka István Könyvtárban bemutattuk Pilhál György Maroknyi föld című könyvét. A kötetben megjelent írásokat a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében a tárcanovellák között olvashattuk a közelmúltban. A másfél órás, kötetlen beszélgetésekkel tarkított előadás igazán szép élményt nyújtott a rendezvény résztvevőinek.
Az esten megörvendeztethettük a publikumot Gloria Victis Alapítványunk legújabb kiadványával is. A könyvecske Nagyszüleim mesélték – családi történetek a kommunista korszakból címmel az alapítványunk felhívásásra írt pályamunkákat tartalmazza. Külön öröm számunkra, hogy a tizennyolc esszé szerzői a Kárpát-medence legkülönbözőbb szegleteiből származó középiskolai diákok.
Mindkét könyv megvásárolható. A Maroknyi föld esetében érdeklődni lehet a pilhalgyorgy@gmail.com címen, az alapítványi könyv esetében illetékes Fabián Pál (pal.fabian1025@gmail.com, 06 20 4444 200) és Mátyás Sándor (alexmatyas0419@gmail.com, 06 30 858 7012).
Pilhál György beszéde:
Hogy itt vagyunk, azt tanúsítja, mennyi még az eleven seb a kommunizmus rémtettei nyomán.
Történészek százmillióra teszik világszerte a kommunizmus áldozatainak számát. Elfelejthetetlen szörnyűségekről szólnak a testben, lélekben megnyomorított túlélők. Azok, akiknek történeteitől még elevenebbekké lesznek Szolzsenyicin idevágó sorai: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!”
Ne feledjük, nem az orosz emberekről, hanem a kommunistákról írt Szolzsenyicin.
A 20. században két totális diktatúra szedte áldozatait, a nácizmus és a kommunizmus. Vitathatatlan a kommunizmus elsősége, mert sokkal tovább fertőzte életünket és néhol fertőzi még ma is. Ám ne feledjük, míg a nácik bukásával a nemzetiszocialista rendszer bűnei megismerhetővé váltak, a háborúból győztesen kikerült kommunizmus gonosztettei továbbra is árnyékban maradtak. Az auschwitzi szörnyűségek kikerültek a kirakatba, a gulágokéi nem, vagy csak jóval később…
A huszadik század egyik leggyalázatosabb diplomáciai lépése a Molotov–Ribbentrop-paktum volt. A sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország egyeztetett Európa sorsáról. Tisztán láthatóvá lett, hogy a kommunista és a náci egy tőről fakad.
A nyugat számára azonban a totalitárius diktatúra csak a nácizmust jelenti. A kommunizmussal szerencsés földrajzi fekvésük révén nem volt találkozásuk, nem sokat mond nekik. Csak hallomásból, kozmetikázott történetekből ismerik a vörös világ igazi arcát. Kérdezném a művelt Nyugatot: találkoztak-e már arrafelé élőben a kommunizmussal? Gondoljuk el: mi lett volna a büszke nyugattal, ha hozzájuk is – Párizsba, Brüsszelbe – Sztálin viszi a „népi demokráciát”? Azt hiszem, ma másképpen látnának sok mindent… De mert nem így történt, ők a diktatúráknak csupán a felét ismerik. A másik felét talán el sem hiszik…
Láthattuk, nemrég az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker még a kommunizmus atyjának, Marxnak a 200. születésnapi megemlékezésére is elment. Mit lehet ehhez hozzáfűzni?
Tisztelt Emlékezők!
Néhány nap múlva, március 21-én lesz 100 éve, hogy nálunk is bemutatkozott a kommunizmus. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és zavaros cimborái kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az odakint marxista-leninista ideológiával megfertőzött csőcselék rövid idő alatt elképesztő káoszt teremtett a kivérzett, megcsonkított országban. Egy Szamuely Tibor nevű emberszabású vadállat a Lenin-fiúkkal egyvégtében az országot járta, s eközben gyilkolt, akasztott. (A bitóra kerüléshez már az elég volt, ha valaki kitűzte házára a nemzeti színű zászlót…)
Mindeközben az éppen zajló béketárgyalásokon nem lehettünk ott, mert az Antant nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Mikor meg végre eltakarodtak, Trianonban már készen volt az ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet…
Ez is a kommunizmus bűne!
Negyedszázaddal később jött Rákosi, majd Kádár. „Munkásságukat” ismerjük: népbírósági, majd koncepciós perek, egyházüldözés, Recsk, ÁVH-s borzalmak… Sokakat ítélet nélkül egyszerűen internáltak, sok tízezer emberről hosszú esztendőkön át semmit sem tudtunk, százezreket nyilvánítottak „osztályidegennek”. Szinte alig akad magyar család, amelyet ne érintett volna a vörös borzalom. (Meggyőződésem, ha nincsenek itt az orosz megszállók, és így nem történhet meg a kékcédulás választás, idehaza soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták.) Itt, Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus áldozatainak száma becslések szerint elérte az egymilliót, ám ennél jóval többre tehető azoké, akiket a diktatúra lelkileg is megnyomorított.
Az 56-os szabadságharc vérbe fojtását minden idők legvéresebb megtorlása követte. Kádár János még a bresciai hiénát, Haynaut is megelőzte.
A gyilkosok közül a rendszerváltás után senkit sem ítéltek el. A trükkökkel teletűzdelt átmenet érintetlenül hagyta a kommunista korszak felelőseit, akik közül sokan egy csapásra „nyugatos demokratává” lettek. Sőt, néhány ciklusra még a hatalomba is visszaszemtelenedtek.
Márai Sándor már 1967-ben ezt írta az emigrációban: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konokan vérszomjas, mint a partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi a meztelen életét és a zsákmányt”.
Tisztelt Emlékezők!
Hogyan is éneklik az Internacionáléban? A múltat végképp eltörölni? Nem! Sőt, nem, nem, soha! Emlékezni és emlékeztetni kell a kommunizmusra! Jövőre is itt leszünk, hogy emlékeztessünk és figyelmeztessünk! Soha többé kommunizmust! ■